Kórházasdi

Pénteken reggel sem inni, sem enni nem szabadott, úgy kellett 7-re a kórházban lenni. Este 11-kor ittam talán 3 korty vizet utoljára és a szokásos időben vacsoráztam. Későn feküdtem, mert valahogy nem voltam álmos és korán keltem.

Drága szomszédasszonyom jött át 3/4 6-kor, hogy a gyerekeimre vigyázzon, később pedig a megfelelő intézménybe indítson vagy vigyen illetve vigyázzon rá egész nap. Azért nem volt semmi, hogy a saját 2 gyereke mellé kapott tőlem hármat és még a tesója is beadta neki az egy fiát. Délután 6 gyerek rohangált az udvarukon...

Még hét előtt a kórházban voltunk, amikor bemehetünk a váróba, akkor mondtam a Zuramnak, hogy nyugodtan elmehet, csak ideges lenne a várakozásban és engem is még jobban azzá tenne. Persze lelkemre kötötte, hogy bármi van, írjak sms-t. Mondanom sem kell, először ő küldött, kb. másfél óra elteltével, hogy mi a helyzet, de akkor még lent ültünk a felvételen.

Időrendben:

3/4 7 megérkezés, sorban állás kint, mert a váró még zárva (rengeteg pocakos kismama, akik ugye jönnek a vérvételre, hát nem volt jó..)

Pisilés másodszor..

7 után kicsivel egyenként szólítanak minket, akik ilyen-olyan műtétre várnak. Papírtöltögetés. (Mellbevág az egyik papír nagybetűs fejléce: Magzat elhalálozási lap) Műtéti leírás, mi várható utána, stb..
Kapok karszalagot, kiülhetek várakozni. Azt nem tudják megmondani, hogy milyen sorrendben műtenek és azt sem, mikor kerül egyáltalán az ember sorra.

Megjön a dokim fél 8-kor, biztatóan rám mosolyog, nem lesz baj, elmegy vizitelni és jön le, ismét lelkemre köti, hogy ne egyek és ne igyak. (mindenki elmondja ezt százszor és minden alkalommal ekkor tudatosul bennem, hogy éhes és szomjas vagyok)

Egy óra múlva lejön a doki, beülünk egy géphez, számítógépen adatokat vesz fel, egyeztet, leletet ír. Újból meghallgatom, hogy nem tudják mikor műtenek, attól függ, hogy mikor lesz aneszteziológus (állítólag minden kórházban küzdenek a hiányával). 11 műtét van aznapra kiírva, a három tervezett császár mellé.

Újból kispad. Vannak páran, akik kísérővel jöttek, de többen akik egyedül várnak. Eleinte mindenki ül magában, később azért elindul a beszélgetés. 9 körül újból szólít egy férfi, kiderül ő az anesztezes. Elmondja, hogy mi fog történni altatáskor, látja izgulok, kedvesen próbál megnyugtatni, hogy nem kell félni, észre sem veszem és elalszom, aztán ugyanez lesz az ébredésnél is. 10 perc lesz az egész beavatkozás. Műtét után még délután is aludni fogok. Műtét után 6 órával hazamehetek. 

Újra kispad. 3/4 10-kor végre felhangzik, hogy megyünk fel az osztályra, mindenki megkapja az ágyát, öltözzön át és próbáljon a műtétig pihenni. Majd megy a műtősfiú és szól mindenkinek. Ismét próbálják megtudni, hogy van-e műtéti sorrend, de elutasító választ kapnak. Nekem már fáj a fejem.
Végül egy 6 ágyas szobába ketten leszünk, mint kiderül egy másik missed ab-os hölggyel. Beszélgetünk, próbálunk lazítani. 
Pisilnem kell ismét (csak tudnám mit, hiszen 12 órája nem ittam). 

11 órakor átsétálok a másik szobába, hogy elvittek-e onnan már valakit. Igen mondják, ketten már fent vannak. Mindenki próbálja elfoglalni magát és beszélget azzal, akit szimpatikusnak talál. Visszamegyek és mondom Katának, hogy megkezdődött. Még jobban parázunk. Aggódunk, hogy még sokáig kell várni és aggódunk a műtét miatt is, egyikünket sem műtötték még. Az egészben a legrosszabb a várakozás!

Lehet az idegességtől, de megint wc-re kell mennem. Miután visszaérek és elhelyezkedem, halljuk, valaki jön a szoba felé, majd belibben a műtősfiú. Tapintható az ijedtség.
Az én nevem mondja. Egyszerre könnyebbülök meg, hogy végre túl leszek rajta és pánikolok, hogy mi fog történni. Felkísér a másik szobából egy 16 évesnek látszó lánnyal. Kicsit próbálja a feszültségünket oldani a műtősfiú, de a másik lány beszól neki a fiú azonnal bekeményít, vele többet nem kedves. Leültetnek megint a műtő előtti folyosón. A fiú eltűnik. Jön újra, mond egy nevet, a Katáét, aki lent van a szobában. Szentségel, hogy nem hozta fel, indulna le, de az orvos inkább maga megy érte. Közben jön egy újabb hölgy, beszélgetünk hárman. A lány nem is 16, hanem 22 ( neki a melléből távolítanak el egy újra kinőtt jóindulatú daganatot) a másik csajszi 41 és amúgy szülésznő. Ő is missed ab-os. Mondja (amit már egyébként a lenti nővér is megjegyzett, hogy mostanában valahogy sokan vagyunk így), hogy a szeptemberi és a februári hónapban mindig kiugróan magas az elhalások száma, bár ennek miértjét nem tudják. Talán ilyenkor támadnak jobban a betegségek és ugye az első 3 hónap kritikus.

Látom, hogy beöltözve megjön a dokim, jön az anesztezes is, szólít, mondja ne aggódjam, 10 perc és én jövök. Köszi!

Kicsit beszélgetünk még, de már jön is értem, tényleg. Elmegyek Kata mellett, aki már a guruló ágyon fekszik, alszik.
Bemegyek, tegyem le a köpenyem, a papucsom, másszak fel az ágyra. Kapaszkodjam meg, húzzam magam előre, doki segít a helyes póz elérésében. Közben a bal kezemen már vérnyomás mérnek, de közben már teszik be a branült. Szemem csukva, nem akarok látni semmit. Szól a hölgy, hogy ez egy kicsit csípni fog, de mindjárt elmúlik. Várom, de nem érzek semmi, hallom a fejemnél az anesztezest, hogy vegyek egy mély levegőt és aztán elalszom, úgy ahogy megbeszéltük. Ez az utolsó emlékem, vagyis még az, hogy érzek a tüdőmben széterjedni egy kámforos érzést.

Következő amit észlelek, hogy már a szobában vagyunk és szól a műtősfiú, hogy húzzam fel a lábam és kapaszkodjam a nyakába. Áttett az ágyra és betakart. Emlékszem rá, hogy bár nehezen forgott a nyelvem, megköszöntem neki. Próbálom kinyitni a szemem és felemelni a fejem, de olyan, mintha egész nap ittam volna és jól be vagyok rúgva. Visszahanyatlok és éber álomba merülök. Jólesik feküdni. Figyelem magam, de nem érzek fájdalmat. Egy idő után, megint próbálkozom kommunikálni és felkönyökölni legalább. Még mindig rettenetesen forog a szoba. Látom Katát, ő is pihen. Kérdezem, hogy van. Mondja, hogy fáj a hasa, nekem nem? Nem. Na, most melyik a jó? Egy kis idő múlva szól, hogy már neki sem fáj. 12-kor műtöttek, fél kettőkor jött a nővér, kérdeztük ihatunk-e már. Csak két óra elteltével. Még várhattunk egy kicsit. Kettőkor előkotortam a táskámból a magammal vitt üres kifliket és enni kezdtem. Jól esett! Közben kaptunk egy harmadik szobatársat is, először ő adott nekünk inni, mert akkor még felkelni nem mertünk. 4 órakor megpróbálkoztam a felkeléssel. Nem jutottam messzire. Felültem, kicsit "letakarítottam"magam (odatesznek az ágyra, egy baba alátéttel) és az ágy szélére ültem, amikor éreztem, hogy elkezdek szédülni, kivert a víz. Na, akkor vissza az ágyba. Eltartott jó pár percig, míg jól lettem. Még egy órát próbáltam aludni. 5-kor sikeresen felkeltem és ittam. Fél 6-kor elmentem wc-re, megkaptam a zárómat, kivette a nővérke a branült (az sem fájt). 6-kor ott volt a Zuram és szabadultam.

Bár ezt a dolgot nem szeretném megismételni, de végül nem volt olyan nagyon gáz, mint amennyire féltem tőle. Fájdalmam nem volt, a kellemetlen dolog meg van minden hónapban... Valahogy rosszabbra számítottam, talán mert mások meséltek olyat, amitől azt hittem, hogy ez a világ vége.

Mondhatom, hogy jól vagyok. Fizikailag tényleg semmi nincs. Nem foglalkozom a vetéléssel, tudatosan. De lehetetlen nem gondolni rá. Ugyanolyan emlék marad, mint bármi más, ami időnként (most még elég sűrűn) felbukkan a fejemben. Nem őrlődöm a miérteken, elfogadtam, hogy ennek így kellett lennie és biztos ez volt a legjobb. Jobb, mint ha megszületik egy gyerek és beteg vagy a terhesség későbbi szakaszában történik valami. 

Most ez már mindig velem marad, amíg élek. 

Viszont még mindig szeretnénk, ha bővülne majd a család, amint sikerül.