Bőgés

Rettentően utáltam az anyák napi ünnepségeket gyerekkoromban. Vagyis inkább azt, hogy soha nem bírtam normálisan elmondani egy verset sem, mert a torkom mindig elszorult közben, a végén alig bírtam bármit is kipréselni a számon, aztán meg csendesen folytak a könnyeim.

Azt hittem, hogy ezt majd "kinövöm". De aztán jött az első óvodai ünnepség a Barninál, amikor csak elég volt meglátnom a kisembereket, ahogy izgatottan készülődnek és aztán meg milyen szépen elő is adják a verseket, énekeket. Az anyák napjáról ne is beszéljünk. Mindig lopva körbenéztem, hogy csak az én könnyeim folynak-e (miközben elszorul a torkom és igazából tudnék én jó hangosan bőgni is) vagy más is ilyen bőgőmasina. Nincs olyan ünnepség, amin ne érzékenyülnék el. (na jó, az évnyitó meg évzáró, de csak azért, mert már nem elsős a Barni:D) 

De azt látom, hogy vagy nagyon tartják magukat az anyukák vagy én vagyok túl érzékeny..

Most volt a faluban a gyerekeknek futóverseny. Az ovisok is futnak, középső csoporttól, vagyis Oli idén először. Mindig az óvodások nyitják a verseny, ha ők lefutották azt a 200 méter, akkor kezdődik az igazi futóverseny az iskolásoknak, amire más városokból is jönnek. Idén is közel ezer gyerek.

Szóval, ezek a tökmagok ott álltak a rajtnál a kis egyen óvodás pólójukban. Már ekkor párásodtak a szemeim. Aztán elrajtoltak, futott a kis kék siserehad az óvónénik terelgetésével és biztatása mellett, én meg ott álltam, a bőgést megpróbálva visszatartani. És akkor megláttam a kis fürtös fejét, ahogy kifelé tekinget, hogy hol az anyukája. Észrevettem előtte, hogy egy csapat gyerek fut mellettük a kordonon kívül, hát Barnikám meg a társai futottak ott és kiabálta a tesójának, hogy "fuss Oli, fuss". Most lehet ezen nem bőgni??

Ezen a futóversenyen, bár hirdetnek első 3 helyezettet, mégis minden részvevő úgy mehet haza, hogy érmet kapott a nyakába illetve valami kis apróság is üti a markukat. Olivérék egy kis kulacsot kaptak, Barniék csipszet. Meg finom meleg teát, amint célba értek.

Nagyon büszke vagyok rájuk:)