Szép jó reggelt és jó hétvégét!

Havasi Balázs

Kérdés, kérés

Szeretném ha írnának nekem véleményeket olyanok, akik valamilyen 7 személyes egyterűt használnak. Milyennek érzitek? Szeretitek, stb.. Köszi :)

Németországban él egy unokatestvérem, csak németül beszél, én meg nem. A Zuram igen, de nem sűrűn van szabadideje. Vállalkozó kedvű, németül írni is tudó (hihi) személyt keresek, aki lefordítaná a levelem, hogy el tudjam küldeni! Köszi :)

Na, szóval

Miksa ezt mondta:

Apa - ez stimmel, apa :)
e - el(ment)
pó - autó(val)
pópáp - boltba

Apa elment autóval boltba, amiből ez utóbbi nem igaz, mert dolgozni ment. De hiába mondtam neki, hogy nem boltba ment, hanem dolgozni, ő feszt mondta, hogy pópáp!

Mai szösszenet:

Nagyon szeret bújócskázni, mint a többi gyerek. Takaró alá, ágy alá, szekrénybe, mindegy :) Bebújt a takaró alá és ott fekszik már egy ideje, de nem jön elő. 

Szólok neki: Miksa gyere ki! De csak azt látom, hogy rázza a fejét.
Mondom neki: Hol a Miksa? 
Mire ő: Itt! De még mindig a takaró alatt. 
Megint megkérdem: Hova lett a Miksa?
Mire felel: ebú!

A kis hóhányó :)

Beszólások

Egy ideje nyomja a lelkem, talán jobb lesz, ha kiírom magamból.

Két hete ugye történt ami történt. Anyósomék is gyorsan feljöttek, mert amúgy nem akartak, de ha már a Zuram mondta, hogy mi a helyzet, hát meglátogatnak.

Nem felhőtlen amúgy sem a kapcsolatunk, de azért rossznak sem mondható. Viszont a gyerekeinkhez illetve a számukhoz való hozzáállásuk már kezd kiborítani. Már a Miksa előtt is mondogatta anyósom, hogy nem kell több gyerek, minek, elég a kettő. Na, jobb vérnyomás emelő nincsen, mint ezek a mondatok. Szerintem minden családban a két szülő eldönti, hogy mennyi gyereket vállalnak, nem a nagyszülő mondja meg.

Most anyósom első mondatai között ez a kérdés hangzott el felém (megérkezésük után kb. 5 perccel), hogy ez a gyerek véletlen volt vagy tervezett? Pár másodpercig nem kaptam szikrát. Aztán visszafogva magam, de azt hiszem látszott rajtam, hogy dühös vagyok, csak annyit mondtam neki, hogy erről már ugyan volt szó a családban, de én nem hiszek a véletlen gyerekbe. Mert ha nem akarok, akkor teszek ellene. És igen, szerettük volna!

Meg különben is, mi van ha véletlen besikeredett, akkor még jobb is így? Vagy mit akart ezzel mondani? Mi akkor sem vetettük volna el, ha már egyszer velünk van.

Miksa mondja

Apa e pó pópáp.

Mondjuk az utolsó szó nem igaz :)

Na, mit mondott a gyerek?? :))))))))

Anyaaaaa!!!

Olivér a fürdőből: Anyaaaaaa, növekszik a szőröm!
Én a konyhából: Nem baj kisfiam!
Olivér: Anyaaaaaa, hamarosan apuka leszek! (sajnos a hangsúlyt nem adhatom vissza...)

Nem kicsit nyerítettem fel :))))

Felpörgött

Miksa eleddig nem nagyon produkálta magát beszéd terén. Nagyon jól elvolt ő, végül is megértette magát, mindig kiderült, ha nem is mondta, hogy mit szeretne.

Engem nem aggasztott, de már kicsit dühös voltam rá, hogy milyen lusta és kényelmes.

Aztán nem tudom mi történt, de az elmúlt egy hétben ez a dolog felpörgött. Miksa mindent megpróbál kimondani, amit hall. 

Tegnap előtt rizs főztem a rizottóhoz, odajött, kukucskált. Majd az edényre mutatott és halandzsázott. Mondom neki, rizs, anya rizst főz. Mire ő, rih. Mondom, igen rizs, ő megint, rih. Utána vágtam a májat is, megint jön és halandzsázik. Mondom neki, máj, vágom a májat. És ő szépen mondja azt is máj, máj.

Olivér jön ki, bemegy vécére. Alig telik el pár másodperc, megjelenik Miksa, rám néz és kérdően szól, O(l)i?

Szendvicset eszek, ő is kér, adok neki. Harapja, majd jól megnézi mi van benne. Megszólal, ko(b)ász.

Nagy kedvenc náluk is a Star Wars, vannak klón bábuink. Jön ki, kezében egy és szajkózza, k(l)óh.

Teregetünk, mert ő is segít. Ad egy bugyit, közben mondja, hogy popó.

Ha megkérdem tőle, hogy hol van a Miksa, akkor magára mutat és mondja, hogy itt. Ha pedig a tükörben nézzük magunkat, akkor sokszor mondja, hogy baba van ott, majd azt is mondja, hogy én. Nekem meg azt, hogy te.

Viszont minden nő (B)etti neki, annak ellenére, hogy tudja, esetleg nem is úgy hívják. Mert a szomszédasszony Kriszti. Ha kérdem, hol a Kriszti rámutat. Mondjuk neki, hogy mondja Kriszti (jó, tudom:D), erre mondja, (B)etti. :)

Hozza az apja papucsát és mondja, hogy apáé.

A motor továbbra is káká, az autó pó, nem tudom milyen elgondolásból. Barninak már nem csak a Ba, hanem a Bai megy. Olit végre nevén szólítja. Ki tudja mondani a szomszéd nevét is, Pi(s)tti. A szomszédasszonyom apját következetesen lepapázza.:) Hát, annyi mindent mond,csinál mostanában, hogy nem is jut eszembe.

Nagyon aranyos még, hogy ha szól nekem, de nem figyelek rá, akkor addig szirénázik, hogy aja,aja, aja, amíg oda nem figyelek. Másik módszere, ha a kezembe tartom, hogy a két kezébe fogja az arcom és beletolja az arcomba az ő arcát és úgy mondja, ajaaaaaaa. :)

Nagy hóhányó!

Fránya blogger..

Néhány blog a listámban, valamiért hirtelen nem akar frissülni, hiába jelenik meg egy új bejegyzés. Én nem állítottam az enyémben semmit. 

Valami ötlete valakinek, hogy miért van ez?

Köszönöm!

Köszönöm a kedves szavaitok, hogy gondoltatok rám és lélekben velem voltatok/vagytok. Nagyon sokat jelent, ha érzed a szeretetet. Mindennél jobban esett az is, hogy bár fontos tárgyalásai voltak a Zuramnak aznap, csapot papot otthagyott, hogy átölelhessen. Ezek a pillanatok, szavak, amiket leírtok, segítenek a fájdalomban.

Igen, elfelejteni sosem lehet, de enyhülni fog, tudom!

Bőgés

Rettentően utáltam az anyák napi ünnepségeket gyerekkoromban. Vagyis inkább azt, hogy soha nem bírtam normálisan elmondani egy verset sem, mert a torkom mindig elszorult közben, a végén alig bírtam bármit is kipréselni a számon, aztán meg csendesen folytak a könnyeim.

Azt hittem, hogy ezt majd "kinövöm". De aztán jött az első óvodai ünnepség a Barninál, amikor csak elég volt meglátnom a kisembereket, ahogy izgatottan készülődnek és aztán meg milyen szépen elő is adják a verseket, énekeket. Az anyák napjáról ne is beszéljünk. Mindig lopva körbenéztem, hogy csak az én könnyeim folynak-e (miközben elszorul a torkom és igazából tudnék én jó hangosan bőgni is) vagy más is ilyen bőgőmasina. Nincs olyan ünnepség, amin ne érzékenyülnék el. (na jó, az évnyitó meg évzáró, de csak azért, mert már nem elsős a Barni:D) 

De azt látom, hogy vagy nagyon tartják magukat az anyukák vagy én vagyok túl érzékeny..

Most volt a faluban a gyerekeknek futóverseny. Az ovisok is futnak, középső csoporttól, vagyis Oli idén először. Mindig az óvodások nyitják a verseny, ha ők lefutották azt a 200 méter, akkor kezdődik az igazi futóverseny az iskolásoknak, amire más városokból is jönnek. Idén is közel ezer gyerek.

Szóval, ezek a tökmagok ott álltak a rajtnál a kis egyen óvodás pólójukban. Már ekkor párásodtak a szemeim. Aztán elrajtoltak, futott a kis kék siserehad az óvónénik terelgetésével és biztatása mellett, én meg ott álltam, a bőgést megpróbálva visszatartani. És akkor megláttam a kis fürtös fejét, ahogy kifelé tekinget, hogy hol az anyukája. Észrevettem előtte, hogy egy csapat gyerek fut mellettük a kordonon kívül, hát Barnikám meg a társai futottak ott és kiabálta a tesójának, hogy "fuss Oli, fuss". Most lehet ezen nem bőgni??

Ezen a futóversenyen, bár hirdetnek első 3 helyezettet, mégis minden részvevő úgy mehet haza, hogy érmet kapott a nyakába illetve valami kis apróság is üti a markukat. Olivérék egy kis kulacsot kaptak, Barniék csipszet. Meg finom meleg teát, amint célba értek.

Nagyon büszke vagyok rájuk:)

Gyalogkapu és téli farkas

Mondá Olivér és ki is osztja a szerepeket. Nagy kedvencük gyerekkorom kedvence, nekik is. Annyira bírom, amikor nem érti jól vagy nem tudja úgy kimondani a szavakat, ahogy kellene. Elég vicces dolgok születnek így!

Pl. Viviánából az óvodában, Bibiána. Tuttifruttiból tlutyliflutyli.

Üres a ház

Apukámék itt voltak egy hétig. Nagyon nagy hála nekik! Persze, most meg üres a ház nélkülük. A gyerekek is örültek, hogy hosszabb ideig velünk voltak. Ki is használták :) Erzsi mama csak sütötte a sütiket, pesztrálta a legkisebbet. Apukám rendbe tette a kertet. Voltak nagy hancúrozások. Jobban eloszlott a gyereklétszám és kicsit könnyebb volt nekem is.

A Zuram is volt pár napot itthon, bár ugye végül nem utaztunk el, de azért velünk maradt. Megint eljutottunk kettesben moziba:) Annyira jók az ilyen esték!

Nuca, kipróbáltam azt a gofrizós helyet! Hát, ettem már máshol finomabbat. Mondjuk az adag tényleg nagy, de nem rengetett meg annyira, hogy visszajárjak. Viszont ezt találtam nem mesze tőle:Sütipatika 
Hmm.. :) Kipróbálásra vár!

Kórházasdi

Pénteken reggel sem inni, sem enni nem szabadott, úgy kellett 7-re a kórházban lenni. Este 11-kor ittam talán 3 korty vizet utoljára és a szokásos időben vacsoráztam. Későn feküdtem, mert valahogy nem voltam álmos és korán keltem.

Drága szomszédasszonyom jött át 3/4 6-kor, hogy a gyerekeimre vigyázzon, később pedig a megfelelő intézménybe indítson vagy vigyen illetve vigyázzon rá egész nap. Azért nem volt semmi, hogy a saját 2 gyereke mellé kapott tőlem hármat és még a tesója is beadta neki az egy fiát. Délután 6 gyerek rohangált az udvarukon...

Még hét előtt a kórházban voltunk, amikor bemehetünk a váróba, akkor mondtam a Zuramnak, hogy nyugodtan elmehet, csak ideges lenne a várakozásban és engem is még jobban azzá tenne. Persze lelkemre kötötte, hogy bármi van, írjak sms-t. Mondanom sem kell, először ő küldött, kb. másfél óra elteltével, hogy mi a helyzet, de akkor még lent ültünk a felvételen.

Időrendben:

3/4 7 megérkezés, sorban állás kint, mert a váró még zárva (rengeteg pocakos kismama, akik ugye jönnek a vérvételre, hát nem volt jó..)

Pisilés másodszor..

7 után kicsivel egyenként szólítanak minket, akik ilyen-olyan műtétre várnak. Papírtöltögetés. (Mellbevág az egyik papír nagybetűs fejléce: Magzat elhalálozási lap) Műtéti leírás, mi várható utána, stb..
Kapok karszalagot, kiülhetek várakozni. Azt nem tudják megmondani, hogy milyen sorrendben műtenek és azt sem, mikor kerül egyáltalán az ember sorra.

Megjön a dokim fél 8-kor, biztatóan rám mosolyog, nem lesz baj, elmegy vizitelni és jön le, ismét lelkemre köti, hogy ne egyek és ne igyak. (mindenki elmondja ezt százszor és minden alkalommal ekkor tudatosul bennem, hogy éhes és szomjas vagyok)

Egy óra múlva lejön a doki, beülünk egy géphez, számítógépen adatokat vesz fel, egyeztet, leletet ír. Újból meghallgatom, hogy nem tudják mikor műtenek, attól függ, hogy mikor lesz aneszteziológus (állítólag minden kórházban küzdenek a hiányával). 11 műtét van aznapra kiírva, a három tervezett császár mellé.

Újból kispad. Vannak páran, akik kísérővel jöttek, de többen akik egyedül várnak. Eleinte mindenki ül magában, később azért elindul a beszélgetés. 9 körül újból szólít egy férfi, kiderül ő az anesztezes. Elmondja, hogy mi fog történni altatáskor, látja izgulok, kedvesen próbál megnyugtatni, hogy nem kell félni, észre sem veszem és elalszom, aztán ugyanez lesz az ébredésnél is. 10 perc lesz az egész beavatkozás. Műtét után még délután is aludni fogok. Műtét után 6 órával hazamehetek. 

Újra kispad. 3/4 10-kor végre felhangzik, hogy megyünk fel az osztályra, mindenki megkapja az ágyát, öltözzön át és próbáljon a műtétig pihenni. Majd megy a műtősfiú és szól mindenkinek. Ismét próbálják megtudni, hogy van-e műtéti sorrend, de elutasító választ kapnak. Nekem már fáj a fejem.
Végül egy 6 ágyas szobába ketten leszünk, mint kiderül egy másik missed ab-os hölggyel. Beszélgetünk, próbálunk lazítani. 
Pisilnem kell ismét (csak tudnám mit, hiszen 12 órája nem ittam). 

11 órakor átsétálok a másik szobába, hogy elvittek-e onnan már valakit. Igen mondják, ketten már fent vannak. Mindenki próbálja elfoglalni magát és beszélget azzal, akit szimpatikusnak talál. Visszamegyek és mondom Katának, hogy megkezdődött. Még jobban parázunk. Aggódunk, hogy még sokáig kell várni és aggódunk a műtét miatt is, egyikünket sem műtötték még. Az egészben a legrosszabb a várakozás!

Lehet az idegességtől, de megint wc-re kell mennem. Miután visszaérek és elhelyezkedem, halljuk, valaki jön a szoba felé, majd belibben a műtősfiú. Tapintható az ijedtség.
Az én nevem mondja. Egyszerre könnyebbülök meg, hogy végre túl leszek rajta és pánikolok, hogy mi fog történni. Felkísér a másik szobából egy 16 évesnek látszó lánnyal. Kicsit próbálja a feszültségünket oldani a műtősfiú, de a másik lány beszól neki a fiú azonnal bekeményít, vele többet nem kedves. Leültetnek megint a műtő előtti folyosón. A fiú eltűnik. Jön újra, mond egy nevet, a Katáét, aki lent van a szobában. Szentségel, hogy nem hozta fel, indulna le, de az orvos inkább maga megy érte. Közben jön egy újabb hölgy, beszélgetünk hárman. A lány nem is 16, hanem 22 ( neki a melléből távolítanak el egy újra kinőtt jóindulatú daganatot) a másik csajszi 41 és amúgy szülésznő. Ő is missed ab-os. Mondja (amit már egyébként a lenti nővér is megjegyzett, hogy mostanában valahogy sokan vagyunk így), hogy a szeptemberi és a februári hónapban mindig kiugróan magas az elhalások száma, bár ennek miértjét nem tudják. Talán ilyenkor támadnak jobban a betegségek és ugye az első 3 hónap kritikus.

Látom, hogy beöltözve megjön a dokim, jön az anesztezes is, szólít, mondja ne aggódjam, 10 perc és én jövök. Köszi!

Kicsit beszélgetünk még, de már jön is értem, tényleg. Elmegyek Kata mellett, aki már a guruló ágyon fekszik, alszik.
Bemegyek, tegyem le a köpenyem, a papucsom, másszak fel az ágyra. Kapaszkodjam meg, húzzam magam előre, doki segít a helyes póz elérésében. Közben a bal kezemen már vérnyomás mérnek, de közben már teszik be a branült. Szemem csukva, nem akarok látni semmit. Szól a hölgy, hogy ez egy kicsit csípni fog, de mindjárt elmúlik. Várom, de nem érzek semmi, hallom a fejemnél az anesztezest, hogy vegyek egy mély levegőt és aztán elalszom, úgy ahogy megbeszéltük. Ez az utolsó emlékem, vagyis még az, hogy érzek a tüdőmben széterjedni egy kámforos érzést.

Következő amit észlelek, hogy már a szobában vagyunk és szól a műtősfiú, hogy húzzam fel a lábam és kapaszkodjam a nyakába. Áttett az ágyra és betakart. Emlékszem rá, hogy bár nehezen forgott a nyelvem, megköszöntem neki. Próbálom kinyitni a szemem és felemelni a fejem, de olyan, mintha egész nap ittam volna és jól be vagyok rúgva. Visszahanyatlok és éber álomba merülök. Jólesik feküdni. Figyelem magam, de nem érzek fájdalmat. Egy idő után, megint próbálkozom kommunikálni és felkönyökölni legalább. Még mindig rettenetesen forog a szoba. Látom Katát, ő is pihen. Kérdezem, hogy van. Mondja, hogy fáj a hasa, nekem nem? Nem. Na, most melyik a jó? Egy kis idő múlva szól, hogy már neki sem fáj. 12-kor műtöttek, fél kettőkor jött a nővér, kérdeztük ihatunk-e már. Csak két óra elteltével. Még várhattunk egy kicsit. Kettőkor előkotortam a táskámból a magammal vitt üres kifliket és enni kezdtem. Jól esett! Közben kaptunk egy harmadik szobatársat is, először ő adott nekünk inni, mert akkor még felkelni nem mertünk. 4 órakor megpróbálkoztam a felkeléssel. Nem jutottam messzire. Felültem, kicsit "letakarítottam"magam (odatesznek az ágyra, egy baba alátéttel) és az ágy szélére ültem, amikor éreztem, hogy elkezdek szédülni, kivert a víz. Na, akkor vissza az ágyba. Eltartott jó pár percig, míg jól lettem. Még egy órát próbáltam aludni. 5-kor sikeresen felkeltem és ittam. Fél 6-kor elmentem wc-re, megkaptam a zárómat, kivette a nővérke a branült (az sem fájt). 6-kor ott volt a Zuram és szabadultam.

Bár ezt a dolgot nem szeretném megismételni, de végül nem volt olyan nagyon gáz, mint amennyire féltem tőle. Fájdalmam nem volt, a kellemetlen dolog meg van minden hónapban... Valahogy rosszabbra számítottam, talán mert mások meséltek olyat, amitől azt hittem, hogy ez a világ vége.

Mondhatom, hogy jól vagyok. Fizikailag tényleg semmi nincs. Nem foglalkozom a vetéléssel, tudatosan. De lehetetlen nem gondolni rá. Ugyanolyan emlék marad, mint bármi más, ami időnként (most még elég sűrűn) felbukkan a fejemben. Nem őrlődöm a miérteken, elfogadtam, hogy ennek így kellett lennie és biztos ez volt a legjobb. Jobb, mint ha megszületik egy gyerek és beteg vagy a terhesség későbbi szakaszában történik valami. 

Most ez már mindig velem marad, amíg élek. 

Viszont még mindig szeretnénk, ha bővülne majd a család, amint sikerül.