Fekete karácsony

Tőmondatokban, mert most másként nem megy...

Nagyon jól sikerült frankfurti látogatás után, november 12-én kezemben tartottam egy két csíkos tesztet. Nem akartam elhinni, mert erre az esély szinte nulla volt, de mégis csak volt.

Örültem és azonnal aggódni kezdtem. Nem mondtam senkinek. Akkor akartam e Zuramnak elmondani, amikor már jártam az orvosnál.

Betegség betegség hátán, a gyerekek is, én is. Folyamatosan köhögtem, orrom dugult, de lázas senki nem volt. Állandóan aludni tudtam volna, rosszullét kínozott, előfordult, hogy hánytam is, pedig ezt eddig soha... Szerencsére mindig úgy és akkor, hogy a gyerekeknek semmi nem tűnt fel. Csak azt, hogy anya fáradt.

Ez végül feltűnt a Zuramnak is, hogy nem vagyok túl aktív a beszélgetésekkor és mindig korán megyek aludni, pedig én éjjeli bagoly vagyok. Rákérdezett én meg így nem akartam hazudni.

Azonnal felhívott, örömködtünk, milyen jó, hogy sikerült. Kicsit átírja, hogy miként lesz a költözés nyáron,lévén elvileg júliusban érkezik. De mindent megoldunk, csak legyen rendben minden.

Pár nap múlva a neveink is megvoltak, fiú-lány eshetőségre. Valamiért mind a ketten lányra tippeltünk.

December 13-án akartam dokihoz menni, eleinte hiába hívtam a dokimat, később kiderült, hogy külföldön volt, még ha akartam volna sem tudtam volna előbb hozzá menni. Végül 13-án sem tudtam hozzá menni, mert sokan mentek hozzá, de a doki megnyugtatott, mivel megtartjuk, nem is olyan sürgős a dolog, egy hét ide vagy oda, mindegy.

December 20, már a Zuram is itthon, együtt megyünk, ő a gyerekekkel elmegy autózni.

Ultrahang, 9. terhességi hétnek megfelelő kisember, szépen ábrázolódik. Egy valami nincs, pedig az élethez az kell. Nem pulzál a szívcső.

Nem akarok meghalni, sírni sem megy. Dühös és csalódott vagyok, miért megint én, mi??

Persze egy terhesség során, soha semmi nem biztos.

Doki behív hétfőre, vérvétel és megnézi másik gépen is, hátha... De mindketten kimondjuk és egyetértünk, hogy az csoda lenne.

Hétfőn, 22-én ezren vérvételen. Ultrahang, persze változás nincs. Doki kiakad és ezerszer elnézést kér. De hát nincs miért, nem tehet róla. De annyira szeretett volna jó hírt mondani, mondta ő.

Bár szabadságon lesz, felajánlja, hogy 30-án bejön és megműt. Persze, hogy 27-én a családdal wellness telelésre mentünk volna (csakúgy, mint tavaly is meghiúsult a kettőnk pihenése), lemondjuk, ismét.

Család nem tud semmit, csak akkor mondtuk volna el, ha már túl vagyok a 12. héten. Szerencsére meg tudunk mindent oldani, nem kell magyarázkodni, senkinek.

Végig rosszul vagyok, karácsonyozni, hogy senkinek ne tűnjön fel semmi... Aggódni, nehogy meginduljon magától, hogy rohanni kelljen. Nevetni és vidámnak lenni, miközben...

December 30-át a kórházban töltöttem, túl vagyok rajta, testileg. A többi majd idővel.....

Egyelőre elnapoltuk a családbővítést (lehet végleg, de nem mondjuk, hogy soha...), most teljes erővel a kinti házbérlésre koncentrálunk és a nyári költözésre.

Hát, így ért véget 2014.