Elaludt

Tegnap kaptam a hírt, hogy az én nagyon tisztelt, szeretett volt kolléganőm, csütörtök hajnalban, csendesen elaludt.

10 évet dolgoztunk egy helyen, ebből 8 évet elég szoros munkakapcsolatban. Az évek során, amolyan pót anyám lett, úgy is hívtam, aztán mások is, hogy Mami. A családja is ismert, a férje is a cégben dolgozott, de a gyerekeit is megismertem, többször meghívott magához.

Hányszor, de hányszor fuvarozott délutáni műszak után haza. Eleinte a kis polskijával, később a peguet-val. Egyszer, nem volt jó a kisautó és hazafelé iszonyatosakat durrogva, kiszámíthatatlan időközönként persze, mentünk vele haza és egy sötétebb sikátorban, nagy valószínűséggel a szívbajt hoztuk rá egy pasira, aki az utcán gyalogolt, az autó meg, pont mellette szólt egy nagyot, ami ráadásul visszhangzott is :) Könnyesre nevettük magunkat a szituáción.

Aztán, az esküvőnkön, az ő autójuk és hát, ők maguk, voltak a szállítóm, a menyasszonyi kocsi. Sokan, akik nem ismerték az én szüleim, azt hitték, hogy ők a szüleim. Olyan gondoskodóan, szeretettel vettek körül. 

3 gyermeke van, 6 unoka. Csak a családnak élt, mindig, minden körülmények között a támaszuk volt. Mindig mindenkiért aggódott. Ha baja volt, soha nem beszélt róla. Nagy ritkán és csak kivételeseknek mesélte el, ha gondja volt. Örülök, hogy meghallgathattam!

Az egyik legsúlyosabb betegség támadta meg és nem hagyott neki esélyt.

Úgy ment el, ahogy itt volt köztünk, csendesen... és én nem tudom elhinni!